A gyermekszerv adományozás problémás kérdésköre Európában

A Londonban található, „Nagy Ormond Utcai Kórház”-nak nevezett kiváló állami (NHS) gyermek egészségügyi ellátóközpont szervdonációt irányító és egyben a gyermek intenzív osztály klinikai orvosa, Dr. Joe Brierley az orvosi etikával és az általános gyermekgyógyászattal foglalkozó klinikussal, Dr. Vic Larcher-rel karöltve tekintette át az európai országok közötti, illetve belüli diszkrepanciákat (ellentmondásokat).

Áttekintésük – amely felvázolta az olyan országok tapasztalatait is, mint az USA, Ausztrália és Kanada – az elhunyt és a haldokló gyermekektől származó szervdonációval kapcsolatos komplex kérdéskörrel foglalkozott. A szerzők feltárták az arra alkalmas gyermekektől származó „élő donációk”-kal kapcsolatos ellentmondásos opciókat is; ez a fajta szervadományozás gyakran az egyetlen útja annak, hogy megmentsék egy másik gyermek életét.

„A szervtranszplantáció az akut és a krónikus szervelégtelenségben szenvedő gyermekek számára a felnőttekéhez hasonló lehetőségeket nyújt.” – magyarázza Dr. Brierley. „Ugyanakkor a felnőttekkel összehasonlítva jóval kevesebb elhalálozott donor létezik a gyermekek között. A nem megfelelő szervméret és a viszonylag alacsony donációs ráta azt jelentik, hogy – az élő szülők szervadományozása és azon innovációk ellenére, amelyek alkalmazásával csökkenteni lehet az adományozott szerv méretét – a gyermekek gyakran meghalnak, mielőtt szerveik átültetéshez elérhetővé válnának.”

„A helyzet súlyossága összetett, szerepet játszik benne a gyermekektől származó „élő donációk” korlátozott elérhetősége, az Európa-szerte használt agyhalál kritérium inkonzisztens alkalmazása, valamint azon megfontolások, amelyek a keringési elégtelenség miatt halált halt donoroktól származó szervek növekvő mértékű felhasználásával kapcsolatosak.” – tette hozzá a szakember.

„Az Egyesült Királyság Kormányzati Egészségügyi Osztályának Szervdonációs Munkacsoportja javaslata szerint a kiemelkedő etikai és jogi kérdéseket meg kell oldani azért, hogy a felnőtt transzplantációhoz rendelkezésre álló szervek számát növelni lehessen. Ezzel szemben a Munkacsoport semmilyen specifikus ajánlásokat nem tett a gyermek szervdonációra vonatkozóan és nincs is a témának konzisztens megközelítési módja vagy olyan centralizált ügynökség, amely áttekintené a gyermekektől származó szervdonációkat egész Európában.” – összegezte véleményét Dr. Brierley.

A két klinikai szakorvos, akik egyben a londoni gyermekkórház klinikai etikai specialistái is, által elvégzett áttekintés eredményei az alábbi legfontosabb tényezőket foglalják magukban:

• A felnőttek maguk dönthetnek arról még a haláluk előtt, vajon szándékukban áll-e a szerveiket átültetéshez felajánlani. (Magyarországon, ha a beteg kórházban hunyt el, akkor ehhez nem kell az előzetes engedélye.) Ugyanakkor az erre alkalmas gyermekek ezt nem tehetik meg, azon tény ellenére, hogy ez nagyon sok európai ország jogi rendszerével konzisztens lenne, mint pl. az Egyesült Királyság szokásjoga és a nemzetközi gyermekjogi standard-ek.

• A legéletképesebb szervek a még dobogó szívű donoroktól származnak, akik agyhalált haltak, de jelenleg nemzetközi diszkrepanciák vannak azzal kapcsolatosan, hogy egy kisgyermeknek hány évesnek kell lennie ahhoz, hogy nála is alkalmazzák az agyhalál kritériumot. Például, az Egyesült Királyságnak aktív szívtranszplantációs programja van, de az gyakran támaszkodik az Európából származó szervekre, mivel a nagyon kicsi babák nem lehetnek donorok, az USA, Ausztrália, Kanada és nagyon sok európai ország szabályozásától eltérően.

• Jelenleg is komplex klinikai, etikai és érzelmi kérdések merülnek fel akörül, hogyan lehet a transzplantációhoz a legjobb kondícióban megőrizni a potenciális szerveket, miközben természetesen respektálni kell azt a tényt, hogy egy gyermek haldoklik, vagy éppen most halt meg. Az ilyesfajta donációkhoz szükséges technikai felszereléseket és szervezeteket helyileg is létre kell hozni és mindig egyensúlyban kell lenniük a család kívánságaival és az erkölcsi megfontolásokkal.

• Az ún. an-enkefalikus kisgyermekektől – akik olyan aggyal születtek, amelynek hiányzik a frontális szekciója – származó szervdonációra Európában évek óta nem kerül sor és az USA is beszüntette e programját. Ugyanakkor az Egyesült Királyság úgy véli, hogy az ilyen típusú transzplantációk jogilag elfogadhatóak lennének, bár a gyakorlati kivitelezés számos olyan komplex klinikai és etikai megfontolást vet fel, amelyeket fel kellene végre tárni.

• Az USA-ban az arra alkalmas gyermekek – ugyan ritkán fordul elő – hozzájárulhatnak a nem életképes szerveik adományozásához, de csak közeli rokon számára és ha az a rokon egyébként meghalna. A kompetens gyermekektől származó „élő donációk”-kal kapcsolatos európai pozíció vitathatatlanul egyre inkonzisztensebbé válik a kortárs gyakorlattal szemben, amely lehetővé teszi a gyermekek számára, hogy saját egészségügyi ellátásukkal kapcsolatosan döntéseket hozhassanak, a koruknak, érettségüknek és a megértőképességüknek megfelelően. Azonban be kellene vezetni az olyan szigorú biztosítékokat, amelyek révén megelőzhetőek lennének az olyan problémák mint a kényszerítés és az élő gyermekszerv donáció alkalmazását csak akkor kellene megfontolni, amikor már minden egyéb választási lehetőség kimerült.

„Azok az orvostudományban és a társadalmakban előállt változások, amelyek felvetik a gyermekektől származó szervdonációk iránti megnövekedett igény kérdését, együtt léteznek a javult közlekedési (út)biztonság és a gyermekek intenzív ellátásában elért előrehaladás tényével.” – mondja Dr. Larcher. „Mindezek hozzájárultak az agyhalálban elhunytak arányának, illetve az átültetéshez rendelkezésre álló szervek számának a csökkenéséhez. Ez azt jelenti, hogy fontos annak biztosítása, hogy a szülők számára mindig felajánlják gyermekük szervdonációjának a lehetőségét és, amennyiben ez járható út, szomorú ugyan, de már akkor, amikor a gyermek éppen elhunyt.”

„A kiváló tünetkezelés és a szervdonáció összeegyeztethetőek lennének, ha a szervdonáció előtt álló törvényi, etikai és kulturális akadályokkal végre olyan módon foglalkoznának, hogy az szem előtt tartsa azt az alapvető fontosságú egészségügyi ellátást, amelyben a haldokló gyermekek részesülnek.” – egészítette ki véleményét Dr. Larcher.