A könnyen zavarba jövő emberek megbízhatóbbak

A publikáció vezető szerzője, Matthew Feinberg, a UC Berkeley pszichológia szakon doktoráló hallgatója erről azt állította a médiának, hogy „a zavarba jövés mérsékelt szintjei az erkölcsi tisztaság (erény) jeleinek számítanak. Adataink azt sugallják, hogy a zavarba jövés jó dolog, nem pedig olyasvalami, ami ellen harcolni kellene.”

A társszerző, Robb Willer véleménye szerint - aki a UC Berkeley szociálpszichológusa – a zavarba jövés „a szociális összekapcsolódás része, amely a mindennapi életben elősegíti a bizalom és az együttműködés légkörének a kialakulását”. Mr. Willer ezt a jelenséget úgy írta le, mint „egy olyan személy érzelmi szignatúrája, akire értékes erőforrásokat lehet rábízni.”

A kutatók szívesen mutattak rá arra, hogy a zavarba hozhatóság mérsékelt típusa, amelyet ők tanulmányoztak, nagyon különbözik a „szégyenérzettől”, attól az érzelemtől, amelyet az emberek tipikusan akkor mutatnak ki, amikor hazugságon vagy egyéb morális vétségen kapták őket rajta.

A kutatók állítják, hogy a mérsékelt zavarba jövés egy „proszociális érzelem” (a mások javát szolgáló), míg ellenben a szégyenérzet egy „meggyengítő szociális nyugtalanság” és mindkettőnek eltérő tipikus gesztusai és kifejezési módjai vannak.

„Az emberek tipikusan úgy mutatják ki azt, hogy zavarba jöttek, hogy az egyik oldalra lefelé bámulnak, miközben részben elfedik az arcukat. Ezt rendszerint egy affektált mosoly vagy egy grimasz kíséri. Amikor az emberek a szégyenérzetüket fejezik ki, akkor tipikusan eltakarják az egész arcukat.” – magyarázza Mr. Feinberg.

A proszociális érzelmekről úgy vélik, hogy egy direkt fundamentális szinten működnek azzal a céllal, hogy fenntartsák a kooperációs kapcsolatokat, elkerüljék a megismerést vagy a gondolkodást. Ez a modell ellentétben áll azzal a viselkedési modellel, amelyet a közgazdászok használnak és amely azt feltételezi, hogy a kognitív optimalizáló folyamatok mintegy a szívét jelentik azoknak a folyamatoknak, amelyek a szociálisan irányult viselkedést vezérlik.

A publikáció harmadik szerzője Dacher Keltner volt, aki a UC Berkeley pszichológusa és egyúttal a proszociális érzelmek szakértője is. Ahhoz, hogy a kutatók ezekre az eredményekre jussanak, kísérletek sorozatát végezték el azért, hogy megvizsgálják a zavarba jövés és a proszocialitás (a proszociális hajlamokat követő, a másik fél érdekeit is figyelembe vevő, szükség esetén a másik felet segítő proszociális aktivitás) közötti kapcsolatot.

Az első kísérlet során 60 fő főiskolai hallgatót filmeztek le, akik a zavarba jövés olyan pillanatairól beszélgettek, mint pl. az emberekről való pontatlan feltételezések, amelyek csupán a külső megjelenésen alapszanak (például azt feltételezni egy nőről, aki túlsúlyos, hogy gyermeket vár) és olyan zavarba hozó cselekedetekről, mint pl. a közösségben való szellentésről. Amikor visszanézték a filmet, a kutatók minden egyes résztvevő sztoriját aszerint kódolták, hogy mennyire voltak láthatóak rajtuk a zavarba jövés jelei.

A második kísérletben a főiskolai hallgatók a „Diktátor Játéka” elnevezésű játékot játszották. Ezt a játékot a közgazdászok használják az altruizmus (önzetlenség) fokának a mérésére. A játékban minden egyes játékos 10 db tombolajegyet kap és arra kérik őket, hogy egy részüket tartsák meg, a többit pedig adják oda a partnerüknek. Ezen második kísérlet eredményeinek az elsővel való korrelálása során a kutatók azt állapították meg, hogy azok a résztvevők, akik sokkal több tombolajegyet adtak oda a partnerüknek, jóval nagyobb valószínűséggel azok voltak, akik a videofelvételen a legnagyobb zavarba jövést mutatták.

A harmadik kísérletben a kutatók egy másik csoporttal dolgoztak, 38 fő, a híres Craigslist-ről (az USA ingyenes online hirdetési és egyéb információs szolgáltatást nyújtó újságja) toborzott amerikaiakkal – ők az ingyenesen hirdető online közösséget képviselték -, akiknél szintén azt vizsgálták, milyen gyakran jönnek zavarba. Ez a csoport is részt vett olyan gyakorlatokban, mint pl. a „Diktátor Játéka”-ban való részvétel, annak érdekében, hogy a kutatók mérni tudják a nagylelkűségüket és a kooperációra való készen állásukat.

A negyedik kísérletben a résztvevőket megfigyelték, miközben egy színész azt a szerepet játszotta el, hogy egy teszt során ő a legmagasabb pontszámokat kapta. A színész zavarba jövést vagy büszkeséget játszott el. Ezt követően a résztvevők játszottak a színésszel, miközben a kutatók azt a szintet mérték, hogy mennyire bíztak meg a színészben vagy mennyire nem. Később ezeket a mértékeket aszerint korrelálták, hogy a résztvevők vajon a kísérlet korábbi részében megfigyelték-e a büszkeséget vagy a zavarba jövést eljátszó színészt.

Minden egyes alkalommal az eredmények ugyanazok voltak: a résztvevők sokkal jobban bíztak a színészben, ha azt figyelhették meg, hogy a színész zavarba jön és kevésbé bíztak meg benne, ha azt látták, hogy büszkeséget mutat.

A kutatók a fenti tesztek alapján az alábbi következtetéseket vonták le:

• „...feltárta, hogy a megfigyelők a zavarba jött célszemélyeket úgy értékelték, mint akik sokkal proszociálisabbak és kevésbé antiszociálisak, viszonyítva azokhoz a célszemélyekhez, akik vagy eltérő érzelmet vagy semmilyen érzelmet nem mutattak.”

• „Továbbá, a megfigyelők sokkal inkább hajlandóak voltak erőforrásokat adni és az iránti vágyukat kifejezni, hogy barátságot kössenek ezekkel a célszemélyekkel és ezeket a hatásokat a célszemélyek azon percepciója közvetítette, hogy proszociálisak.”

Mr. Feinberg szerint a zavarba jövés azt jelzi, hogy az emberek hajlamosak proszociálisnak lenni: „Sokkal inkább szeretnél ezekkel az emberekkel barátkozni, mivel megbízhatsz bennük.”

A kutatók ugyanakkor azt is megjegyezték, hogy az embereknek óvatosnak kell lenniük, amikor ezen eredmények alapján levonják a következtetéseket: vajon azt jelenti-e mindez, hogy a túlságosan magabiztos emberekben nem szabad megbízni? Egyáltalán nem – mondják a kutatók -, de ezzel a témával majd a jövőben fognak behatóbban foglalkozni.