Mindannyian egyetértünk abban, hogy a prevenció jobb mint a betegség gyógyítása. Ugyanakkor egy új finn kutatás eredményei – amelyről a „Klinikai Rehabilitáció” című, a rokkantság és a rehabilitáció teljes témakörét átfogó, a SAGE, a világ egyik vezető szakkiadója által kiadott szakfolyóiratban jelent meg beszámoló – azt jelzik, hogy az a költséges intervenciós program, amelyet Finnországban az egészségügyi okok miatt korán nyugdíjba vonult (leszázalékolt, egészségkárosodott) emberek/esetek számának a csökkentésére hoztak létre, semmilyen mérhető hatással nem járt.
A kutatás a finn szakmai rehabilitáció nagyszabású értékelő vizsgálata volt, amelynek során 872 fő résztvevőt és 2.440 fő kontroll személyt követtek nyomon a kutatók 9 éven keresztül. A résztvevők egy négy hetes prevenciós programban vettek részt, amelyben szerepelt mind a fizikális, mind a pszichológiai egészséggel kapcsolatos oktatás és támogatás is. Célja az volt, hogy a résztvevőket egy egészségesebb életstílushoz szoktassa, nagyobb aerob kapacitást, izomerőt és állóképességet érjenek el náluk és hogy ezeket az embereket rávezesse arra, hogy a saját életük stresszes eseményeit jobban tudják kezelni.
A kutatás részét képezte a „Finn Állami Szektor Vizsgálata” elnevezésű, jelenleg is folyamatban lévő prospektív mega-vizsgálatnak, amely a Finnország 10 városában és 21 kórházában dolgozó alkalmazottak bevonásával zajlik. A kutatók többek között az alábbi adatokról gyűjtöttek információkat:
-
A munkahelyi pszichoszociális faktorok,
-
Az individuális faktorok,
-
Az egészségügy és
-
Az egészségügyi ellátást jellemző viselkedés.
Az összes résztvevő adatai szerepeltek a munkaadók adatbázisában és a Nemzeti Egészségügyi Regiszterben.
Amikor a kutatók azt hasonlították össze, hogy a résztvevők és a kontroll személyek milyen gyakran panaszkodnak szuboptimális egészségi állapotukról, a pszichológiai distresszekről és a szorongásaikról, jelentős eltérések nem voltak a két csoport között. Az intervenció után sem volt jelentős eltérés a csoport értékelései között, sem rövid távon (átlagosan 1,7 év után), sem pedig hosszabb távon (az átlagos utókövetési időszak csaknem 6 év volt, egyes esetekben elérte a 9 évet is).
A 4 hetes programot Finnországban széles körben használják azzal az igyekezettel, hogy csökkentsék az egészségkárosodás miatti korai nyugdíjazások számát. Ez a kutatás azonban azt sugallja, hogy a programnak csak minimális a hatása arra nézve, hogy a résztvevők hogyan érzékelik a saját egészségi állapotukat, rövid és hosszú távon egyaránt. Az intervencióba tipikus esetben egy orvost, egy pszichoterapeutát, egy pszichológust, egy szociális munkást és egy szakmai rehabilitációs specialistát szoktak bevonni. Időnként nővér, foglalkozásterapeuta, foglalkozás pszichoterapeuta és táplálkozási szakértő is csatlakozik a rehabilitációs teamhez.
A 872 fő résztvevő, akiket az intervenciós programba befogadtak, 90 %-a nő volt. Az érzékelt, munkával kapcsolatos egészségügyi hatások nem korlátozódtak a dolgozók különleges csoportjaira: 36 %-uk a legmagasabb szintű munkahelyi pozíciókat foglalta el és 35 %-uk pedig a szolgáltatóiparban tevékenykedett vagy fizikai munkát végzett.
Annak ellenére, hogy a publikáció szerzői hangsúlyozzák, hogy eredményeik Finnország területén kívül nem érvényesek, a kutatás mégis reflektorfénybe állítja a hasonló, munkával kapcsolatos intervenciókat. Ezek az intervenciók lehetnek individuális alapúak, eszközöket ajánlhatnak az olyan területeken, mint az egészséges életstílus vagy a stresszmenedzsment; lehetnek munkára irányultak és magukban foglalhatják a munkahelyi környezet vagy a szervezet változásait. Napjainkig azonban az ilyen intervenciók bármely típusának a hatékonyságára vonatkozó egyértelmű bizonyítékok csak korlátozott számban állnak rendelkezésre.
Az egyén által „érzékelt” egészségi állapot a morbiditás (megbetegedés), a munkára való alkalmatlanság (rokkantság) és a mortalitás (elhalálozás) rendkívül erős előrejelző faktora és markere is egyben. Csaknem minden három munkavállalóból egy pszichológiai distresszre, kimerültségre vagy szorongásra panaszkodik, amely becslések szerint az európai államokban (az EU tagországaiban) évente legalább 20 milliárd EURO (kb. 6.000 milliárd forint) veszteséget okoz.
Finnországban ez a legszélesebb körben alkalmazott multidiszciplináris (több tudományágat átfogó) fekvőbeteg rehabilitációs program elsődlegesen azt célozza, hogy a fizikálisan, mentálisan és szociálisan stresszteljes foglalkozásokban már a korai stádiumban megakadályozzák a munkakapacitás romlását, mielőtt a rokkantsághoz vezető betegségek kifejlődnének. Lehetséges, hogy a program egyszerűen nem éri el azokat, akiknek a leginkább szükségük lenne rá – a publikáció szerzői megjegyzik, hogy azok, akik előterjesztették az intervenció szükségességét, gyakran magasan iskolázott, elégedett alkalmazottak, akiket nem érnek súlyos stresszhatások vagy nem érzékelnek stresszel összefüggő tüneteket.
„Eredményeink azt sugallják, hogy az a szakmailag orientált, individuális alapú multidiszciplináris prevenciós program, amelyre a kutatásunkban összpontosítottunk, lehetséges, hogy az érzékelt egészségi állapot javításában nem hatékony. További kutatások szükségesek ahhoz, hogy megvizsgáljuk e költséges, korai intervenció hatástalanságának az okait és képesek legyünk azoknak a jóval hatékonyabb preventív eszközöknek az azonosítására, amelyek segítségével javítani lehet a dolgozó populáció szubjektív egészségi állapotát.” – összegezte véleményét a tanulmány vezető szerzője, Mikhail Saltychev, a finnországi Turku Egyetemi Kórház Rehabilitációs Oszályának a munkatársa.
