Az Amerikai Geriátriai Társaság májusban megtartott Éves Tudományos Ülésén (Seattle, Washington Állam) téma volt többek között az idős házastársak egyikének betegsége és halála esetén a másikra háruló fizikai és érzelmi teher.
Az idősebb, beteg házastárs gondozása elképzelhetetlenül nehéz feladat, különösen, ha a gondozást ellátó fél maga is idősebb. A feleségek esetében ez mind fizikailag, mind érzelmileg sokkal nagyobb terhet jelent, mint a férjek esetében – állapították meg a San Franciscói Kalifornia Egyetem (angol rövidítése: UCSF) kutatói.
A nők hajlamosak náluk idősebb, továbbá olyan férfiakhoz feleségül menni, akiknek rendszerint több egészségügyi problémájuk van és rövidebb ideig élnek. „Éppen ezért tipikus, hogy a nők gondozzák a férfiakat. Annak pontos mélységeit azonban egyelőre még nem ismerjük, mi történik akkor, amikor a férjek gondozzák a feleségüket.” – mondja a kutatásról beszámoló cikk vezető szerzője, Dr John Cagle, az UCSF ösztöndíjas geriátriai (idősgyógyászat, a gerontológia, az öregkor élet- és kórtanával foglalkozó tudomány ága) kutatója.
„Most, hogy 745 házaspárt követhettünk nyomon a munkatársaimmal, akik esetében az egyik a haláláig gondozta a másikat, sokkal teljesebb képünk alakult ki – de sajnos, ezek nem vidám hírek a nők számára.” – mondja Dr. Cagle.
A vizsgálatba bevont házaspárok nem voltak túl idősek: azok a nők, akik a férjeiket gondozták (szokás szerint a résztvevők nagyobb csoportját alkották), átlagosan épphogy elmúltak 70 évesek, míg a férjek ugyanilyen idősek voltak a halál bekövetkezésekor. A gondozást nyújtó férjek egy picivel idősebbek, átlagosan 73 évesek voltak, míg beteg feleségeik átlagosan 75 évesek. A férfiak és a nők esetében a vezető halálok egyaránt a rákbetegség volt.
A minden második évben elvégzett nemzeti „Egészségügyi és Nyugállományba Vonulási Vizsgálat” 1998-tól egészen 2008-ig áttekintett eredményei alapján Dr. Cagle azt állapította meg, hogy azokban a gyakorlati feladatokban – az ún. napi tevékenységekben -, amelyeket a házastársak végeztek a gondozás során, csak egészen csekély nemi hovatartozás szerinti különbségek mutatkoztak. Mind a férfiak, mind a nők esetében a társ életének utolsó három hónapjában kellett az öltözködésben és a fürdésben a leggyakrabban segíteni.
Meglepő módon jelentősen több férj mondta azt, hogy ebben az utolsó három hónapban „segítettek” az ételkészítésnél és a bevásárlásnál is, mint feleség.
„Gyanítom, hogy ez részben a nemi szerepekkel kapcsolatos elvárások következménye. Hagyományosan, ha egy feleség ebédet készít, de a férj nem, akkor a feleség ezt nem valószínű, hogy „segítség”-ként fogja fel, azaz nem számol be az idős férje gondozása során erről úgy, mintha ezzel segítséget nyújtott volna. Számukra ez rutin házimunka.” – mondja Dr. Cagle.
Egyéb vonatkozásban azonban a nők sérülékenyebbek. A vizsgálat során a feleségek ugyanis a férjük halála előtt és az azt követő egy év során igen nagy mértékben voltak depressziósak. Annak ellenére, hogy a depresszív tünetek tulajdonképpen mindkét nem esetében enyhültek, a feleségek még három évvel a férjük halálát követően is nagyobb depresszióról számoltak be.
Három évvel a házastárs halálát követően mind a férfiak, mind a nők növekvő mértékben jelentették azt, hogy a napi tevékenységek egyikében már maguk is segítségre szorulnak. Az özvegy feleségeknél ez gyakoribb volt, mint az özvegy férfiaknál. Ugyanakkor azoknak az aránya, akik egy évvel a házastárs halálát követően a saját egészségüket jónak vagy kiválónak minősítették, egy kicsit növekedett.
„Még akkor is, ha érzelmi megrázkódtatással jár a házastárs halála, van egyfajta felszabadulás a napi fizikai terhek alól.” – mondja Dr. Cagle, aki korábban hospice szociális munkás volt. Ugyanakkor három évvel később a túlélő házastárs már kevésbé minősítette jónak vagy kiválónak a saját egészségét – és újra csak meg kell jegyezni, hogy a nők számoltak be minden időszakban gyengébb egészségi állapotról.
„Vajon ezek a különbségek tulajdoníthatóak-e a gondozás terhének? Talán, de az adatok nem ezt mondják nekünk. Mivel a vizsgálat kezdetén a nők körében magasabb volt a depresszió aránya, gyengébb volt az egészségük és jobban igényelték a segítséget is, talán már azelőtt is rosszabb állapotban voltak, mielőtt a férjeik intenzív gondozása megkezdődött volna.” – magyarázza Dr. Cagle.
A nők – hormonális és alkati okok miatt – életük során egyébként is többször számolnak be depressziós epizódokról, mint a férfiak. Ugyanakkor a férfiak nagy részére jellemző, hogy ha észre is veszik magukon a depresszió jeleit, nem fordulnak orvoshoz, vagy nem is hajlandóak elismerni, hogy nekik problémáik vannak. Éppen ezért sokszor nem is kapják meg azt a kezelést, amire szükségük lenne.
„Vagy talán ezeknek a feleségeknek a vállán már évek óta ott volt a beteg férj gondozásának a terhe és ez magyarázhatja a különbségeket.” – jegyzi meg a doktor.
Dr. Cagle így foglalja össze a véleményét: „Nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy egy haldokló házastárs gondozása a feleségektől nagyobb áldozatot kíván meg, de azt már igen, hogy közvetlenül a halál előtt vagy után, amely elszakítja őket a férjüktől, nincsenek olyan jó állapotban, mint azt megelőzően. Jóval nagyobb kockázatnak vannak kitéve, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az ilyen nőknek nagyobb külső támogatásra van szükségük.”
