A
kutatás 262 fő, afro-amerikai anyával készült
interjút elemzett (a kitöltött kérdőívek
igen megbízható vizsgálóeszköznek
számítanak a depresszió tüneteinek
felderítésében), akiknek gyermekei asztmásak.
Az amerikai népesség ezen etnikai populációjában
aránytalanul gyakoribb ez a gyulladásos légúti
rendellenesség, mint a fehér bőrűek között.
A Hopkins kórház kutatói szerint az alatt a 6
hónap alatt, amíg a vizsgálat tartott, az derült
ki, hogy minél depressziósabb volt az anya, annál
gyakrabban voltak gyermekének asztmás tünetei.
Ennek ellenkezője is beigazolódott, azaz minél
kevesebb volt az anya depressziós tünete, annál
kevesebb volt gyermekénél is az asztmás tünet.
Az
viszont egyáltalán nem fordult elő a 6 hónapos
követéses vizsgálat során, hogy a gyermek
asztmás tüneteinek gyakorisága hatással
lett volna az anya depressziójára. A kutatóorvosok
szerint az anya depressziója egy teljesen önálló
kockázati faktor, amely előrevetítheti az asztmás
gyermek tüneteit.
A
Hopkins kórház kutatói azt ugyan nem vizsgálták,
miért és hogyan érinti a gyermek asztmás
állapotát az anya depressziója, de mivel a
depresszió kóros fáradtsággal,
memóriaromlással és koncentrálási
nehézségekkel jár együtt, nem nehéz
kitalálni, hogy ezek együttesen mind rontják a
szülő azon képességét, hogy megfelelően
kezelje gyermeke krónikus asztmás állapotát,
amely bizony naponta próbára teheti a szülőt és
igen gyakran olyan összetett feladat, amely egyszerre kívánja
meg a gyógyszerelésre és a diétás
étkeztetésre való állandó
odafigyelést, illetve gyakran kell a gyermekorvost is
felkeresni.
Mivel
általában az anya az egyetlen olyan személy a
gyermek mellett, akinek a gyermekorvos helyes kezeléssel
kapcsolatos utasításait maradéktalanul
teljesítenie kell és követnie is kell gyermeke
állapotát, ha ő depressziós, akkor nem képes
ezek végrehajtására és ezt a beteg
gyermek megszenvedi. A kutatók szerint megállapításaiknak
arra kell figyelmeztetni a gyermekorvosokat, akik az asztmás
gyermekeket kezelik, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek annak az
egészségügyi állapotára is, aki
közvetlenül az asztmás gyermek gondozását
ellátja, és ha szükséges, szóljanak
nekik időben, hogy keressék fel orvosukat, vagy egy
pszichiátert.
A
Hopkins gyermekkórház kutatói arról is
faggatták a szülőket, hogy vajon dohányoznak-e,
és ha igen, mennyit, mivel a dohányzási szokás
gyakorta figyelmeztető jele az érzelmi problémák
jelenlétének. A kórház asztmás
gyermekeket kezelő orvosai tréningen vettek részt,
ahol megtanították őket, hogyan vegyék észre
az anya viselkedése mögött rejlő apró
figyelmeztető jeleket, és ha ilyeneket tapasztaltak, akkor
hogyan kell az anya rejtett depresszióját felderíteni
és ha szükséges, orvoshoz irányítani
őt.
Az
asztmás gyermekeket felügyelő depressziós anya
megfelelő pszichiátriai kezelése mind az anya, mind a
beteg gyermek számára csak előnyt jelenthet. Mivel
Amerikában a vezető krónikus gyermekbetegség az
asztma – 6.5 millió, 18 év alatti gyermeket érint!
-, fontos, hogy a gondozó szülő terheinek elviselésében
ily módon is segítsenek.
Bár
a Hopkins kórház kutatói csak anyákat
vontak be a friss vizsgálatba, de úgy vélik,
bárki, aki elsődleges gondozója a krónikus
asztmás gyermekeknek, ugyanúgy érintett lehet
ebben a problémában. Természetesen az, hogy a
kutatásban csak afro-amerikai anyák vettek részt,
egyáltalán nem azt jelenti, hogy a megállapítások
nem érvényesek bármely más amerikai
etnikumra.
