A traumás élményen átesett emberek gyakran egyáltalán nem beszélik ki a történteket és idővel sokuk el is felejti. Azonban ha valamiről nem beszélünk, az nem mindig jelenti azt, hogy el is fogjuk felejteni; ha valaki például megpróbálja önmagát rákényszeríteni arra, hogy ne gondoljon a jegesmedvékre, hamarosan már azt is vizionálni fogja, hogy a jegesmedvék polkát járnak.
Pszichológia tudósok egy nemzetközi csoportja az elhallgatás és az emlékezés közötti kapcsolatra mutatott rá a Pszichológiai Tudomány Társaságának (nemzetközi szervezet) „A Pszichológiai Tudomány Perspektívái” c. szakfolyóiratában megjelent publikációjában.
„Van egy elképzelés a hallgatással kapcsolatosan, nevezeten az, hogy ha valamiről nem beszélünk, akkor az lassan feledésbe merül. Ezt a hiedelmet azonban az empirikus (tapasztalati) pszichológiai kutatások nem szükségszerűen támasztják alá – ezek zöme Freud azon meggyőződésből származnak, miszerint mindenkinek vannak mélyen eltemetett problémái, amelyeket elnyomunk, pedig ki kellene őket beszélni. Az elhallgatás és az emlékezés közötti valódi kapcsolat ennél azonban jóval összetettebb.” – magyarázza Dr. Charles B. Stone, a belga Leuveni Katolikus Egyetem klinikai pszichológia kutatója, hozzátéve: „Megpróbáljuk megérteni, alapvetően az emberek hogyan emlékeznek vissza a múltra.”
Dr. Stone a publikációt több amerikai és egy dán munkatársával közösen írta.
„A hallgatás jelen van mindenütt.” – állapította meg Dr. Stone, aki munkatársaival az emlékekről való hallgatást (elhallgatást) több kategóriába osztotta. „Előfordul, hogy valaki szándékosan nem említ meg valamit, amire gondol vagy egyszerűen csak nem kerül szóba a beszélgetésben. És egyes emlékekről azért nem beszélünk, mert egyszerűen nem is emlékezünk rájuk. Máskor meg egyesek megpróbálnak igen aktívan nem emlékezni valamire.”
A Dr. Stone és munkatársai az egyik, általuk alaposan tanulmányozott példát használják annak bemutatására, hogy az elhallgatás hatásai milyen szövevényesek lehetnek és segítségével igazolják, hogy ha valamilyen múltbéli dologról hallgatunk, amikor egy társalgás során szóba kerül, az nem egyformán segíti elő a felejtést.
Egyes elhallgatások nagyobb valószínűséggel vezetnek felejtéshez, mint mások. Az embereknek sokkal nehezebb visszaemlékezniük azokra az elhallgatott emlékekre, amelyek kötődnek a társalgás témájához, mint azokra, amelyek nem. Például, ha Bush elnök azt akarta, hogy a köznép feledkezzen meg az iraki háborúban bevetésre tervezett tömegpusztító eszközökről, akkor nem kerülhette el a háborúról és a háborúról benne kialakult képről szóló beszédet. Tehát inkább a háborúval kapcsolatos felfogásáról beszélt és elkerült bármilyen vitát a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatosan.
Ha ezt egy jóval személyesebb szintre visszük le, amikor az emberek az életük eseményeiről beszélnek egymásnak, a boldog emlékekkel kapcsolatos beszédben egyszerűen nem említik meg a boldogtalan emlékeket, ugyanakkor a jövőben ezeknek az embereknek jóval több problémát okozhat a nem említett boldog emlékekre való visszaemlékezés, mint a szintén nem említett szomorú emlékekre.
Vagy egy másik példán bemutatva az emlékezés és az elhallgatás közötti nehezen megfogható kapcsolatot: amikor egy édesanya a lányát a fiú udvarlójáról faggatja és a lány beszámol a tegnapi randevúról, akkor közben a randevú kellemes végére gondol – csak nem beszél róla. Így a romantikus befejezés ugyanis hosszabb ideig marad meg a memóriában, mintha a lány úgy válaszolt volna az anyja kérdéseire, hogy az előző este legutolsó részére nem is gondolt volna.
„Az elhallgatásnak fontos következményei vannak arra nézve is, hogy hogyan emlékszünk vissza a múltra, azon kívül, hogy elfeledkezünk róla. Az emlékezés szempontjából nem minden elhallgatás egyenlő.” – foglalta össze Dr. Stone.
